Mivel házi kutyáink kizárólagos ôse a farkas, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a farkasból lett az egyetlen háziállatként tartható kutyaféle. A messzi Dél-Amerikában akad egy kutyaféle, amelyet meg lehet szelídíteni – mi több, kedves társállat is válhat belôle!
Az erdei vagy ahogyan még nevezik: ôserdei kutya (Speothos venaticus) fiatalon befogott kölykeit az amazóniai indiánok már idôtlen idôk óta megszelídítik és kunyhóik körül tartják. Ez persze nem igazi domesztikáció, hiszen nincs nemzedékeken át történô tudatos válogatás, nem alakultak ki erdeikutya-fajták, sôt, még színváltozatok sincsenek. Sajnos nem állnak rendelkezésünkre adatok arról, hogy a megszelídített erdei kutyákat mire használják. Munkakutya vagy akár házôrzô aligha válik belôlük: valószínûleg társállatként gondozzák ôket. Az ôserdei indiánok között amúgy is divat a hobbiállattartás, hiszen a nagytestû papagájok, kicsiny majmok is megbecsült lakói a falvaknak. A megszelídített ôserdei kutyák pedig igencsak kedves állatok: gazdájukat éppúgy farkcsóválással üdvözlik, mint a házi kutyák.
Felmerülhet a kérdés: miért nem tartottak az ôserdei indiánok inkább valódi kutyát? Feltehetô, hogy a kutya csak késôn jutott el Dél-Amerikába. Eurázsiában viszonylag hamar elterjedt, hiszen e területeken lett háziállat a farkasból, késôbb meghódította Afrikát is, sôt, a Bering-szoros felôl Észak-Amerikába is átjutott. Ám Dél-Amerika messze volt, ezért az ott élôk, ha késztetést éreztek a kutyatartásra, csupán saját, farkasmentes faunájukból válogathattak. Talán ezért esett a választás e különleges kutyafélére.
Az erdei kutya elsô ránézésre leginkább valamiféle kotorékebre emlékeztet. Színe barna, lába rövid – füle viszont apró és felálló. Marmagassága mintegy 25–30 cm, testhossza farok nélkül 57–75 cm, súlya 5–7 kilogramm.
Élôhelye a folyóparti ôserdô, elôfordul Dél-Amerika jelentôs részén, Panamától Peruig, Brazíliában és Paraguayban. A farkashoz hasonlóan falkában él. Bár természetes életmódjáról keveset tudunk, annyi mindenképpen elmondható, hogy szociális viselkedése igen fejlett, változatos hangjelekkel kommunikál. Territóriumának határait vizelettel illetve a végbélnyílás melletti mirigyeinek váladékával jelöli meg. Négy–hat, olykor tíz fôs csoportokban, fôleg éjszaka vadászik. Leginkább nagytestû rágcsálókat zsákmányol; kedvence az aguti, de még a Föld legnagyobb rágcsálója, a közel félmázsás vízidisznó és Dél-Amerika „strucca”, a nandu sincs biztonságban tôle. Kiválóan úszik, sôt, vidra módjára akár a víz alá is bukik. Menekülô áldozatát a falka gyakran még a folyóba is követi.
Az ôserdô „tacskója” a nappalt kotorékjában tölti; e lakóüreget olykor övesállattól „veszi kölcsön”, máskor maga ássa. A nôstény 67 napig tartó vemhesség után általában 1–6 kölyköt hoz világra. A kicsik mintegy két hétig szopnak, ivarérettségüket egyéves korukban érik el. E faj természetes állománya már igencsak megritkult, noha a közvetlen kipusztulás veszélye még nem fenyegeti.
